Óriáskép-telenség?

MADÁR TAMGA
Sárospatakon

 

Tisztelt Alpolgármester Úr!

Méltatlanul sikerült ellehetetleníteni egy több éve Sárospatak szellemi és anyagi épülésére indult, országos hírű programot. Szintén méltatlan lépés volt a képpel összefüggő eddigi szinte összes önkormányzati lépés. Ha emlékszünk ezekre:

1. Hatósági nyilatkozatot kértünk arról, hogy az önkormányzatnak van-e jogi kifogása az ellen, hogy a kép a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakvéleményében is javasolt helyre kerüljön. Ez érthetetlen módon a Kulturális Bizottság napirendjére került, amely ugye nem alakított ki egyértelmű álláspontot a kérdésben, hiszen nem is lehetett ez feladata a konkrét helyzetben.

2. A kép sorsa az önkormányzattól független pályán haladhatott volna tovább, ahogy azt korábban is tehette. Ekkor került fel – teljesen érthetetlen módon – alpolgármester úr kérésére a város honlapjának fórumára. Nem pontosan érhető bizonyos érdekek ilyen módon történő artikulálása, hiszen a város vezetése minden fórumon kinyilvánítja, hogy művészettámogató. Nem kell senkit meggyőzni arról, hogy ez a barátságtalannak nevezhető lépés nem erről szól.

3. A hatósági nyilatkozat a mai napig nem érkezett meg.

Úgy ítélem meg, hogy a fenti módon gerjesztett folyamat visszafordíthatatlan és káros folyamatokat indított el a hivatalos megnyilvánulások és a háttérben alakuló véleményformálás viszonyában éppen úgy, mint a művészeti program nemes céljainak megvalósítása és az ennek akadályozására tett lépések vonatkozásában.

Ha nem késő, elképzelhető, hogy tehetőek lépések a kialakult, igen kártékony helyzet valamilyen fokú mentésére. Erre kérem alpolgármester urat annak érdekében, hogy a több éve pozi-tív irányban formálódó folyamatok tovább fejlődhessenek Sárospatakon, mert ez a város és a városvezetés érdeke is.

A kép el fog készülni. Ha – korábbi megtett lépéseik következtében – azt nem tudjuk Sárospatakon elhelyezni, az ország nyilvánossága előtt fogjuk felajánlani más városoknak.

Sárospatak, 2008. augusztus 20.

Csetneki József
képzőművész

 

Néhány szó a képről
(A képeken látható koncepciót a Lektorátus mint elsődleges szakhatóság
elfogadta és támogatta.)

A Mitológiai Enciklopédia szerint a madár a mitologikus hiedelemrendszerek elengedhetetlen tartozéka. Lehet isten, hős, sámán, ember egyik megjelenési formája vagy segítőtársa, hátas állata. Az isten istenségvoltának, az égi magasságoknak, az ég szellemének, a Napnak, égzengésnek, szélnek, felhőnek, szabadságnak, növekedésnek, életnek, termékenységnek, bőségnek, felvirágzásnak, felemelkedésnek, a költői ihletnek és látnoki tudásnak, a jóslatnak, a kozmikus zónák közötti kapcsolatnak, a léleknek, a gyermekiségnek, az élet szellemének jelképeként szerepel. A mitológia ismer képzelet szülte fantasztikus madarakat is, mint a viharmadár, a tűzmadár, a mezopotámiai Anzud, az indiai Garuda, a perzsa Szimurg, vagy a szfinx, griff, pegazus stb.
Sziklafestményeken és a mobil művészet tárgyain a felső paleolitikum óta ismertek első szakrális jellegű ábrázolásai, mint a napszimbólum alatt sorban lépkedő madarak stb.
A világfán ülő madár a csúcsot – a földi állatok, például a kígyó – ellentétét jelenti. Ezért a kígyó és a sas párharcának ábrázolása jelképes jelentőséggel bír, ahol a madár felhozza a hőst az alvilágból, ahová az élet vizéért, vagy az elrabolt királykisasszonyért ment le.
Északkelet-Ázsiában és az észak-amerikai indiánoknál számos népnél a madár kultúrhéroszként, ősatyaként jelenik meg (közéjük tartozik a turulmadárral azonos Nimród), ami a szibériai és észak-amerikai mitológia közös gyökereire utal.

A világmodellekkel ellátott használati tárgyak a pincében tárolt hordófenekektől a tetőcserepekig, a fogantatástól a sírjelekig, gyermektől az uralkodóig, a békés alkotómunkától a hadjáratokig átfogták a régi magyar társadalom életét. A magyarság a világmodelleket létrehozó antik mitológiai rendszerrel együtt született, nyelve és a gondolkodásmódja e mitológiától – amelyben a honfoglalók még benne éltek – elválaszthatatlan.
Az antik világ embere a megélhetését biztosító saját területét rendezett, isteni kozmosznak, az azt körülvevő ismeretlen, veszélyekkel teli világot pedig kaotikus térnek tekintette, amelyben kísértetek, démonok és különös idegenek laknak.
A rendezett világot a Föld távoli pontjain is a székely „f” (Föld) rovásjelekhez hasonló jelké-pekkel ábrázolták s ez aligha véletlen. Kézenfekvő arra gondolni, hogy e világábrázolások egyetlen ősforrásból származnak: egy létező földrajzi terület térképét, az első világkirályság képét őrzik a szétszóródott örökösök kezében. E mítoszokat termő ősi föld Eurázsia gazdasági- és szellemtörténeti értelemben vett központjában.
 

A kereszt és az X a nyolcágú sumér dingir „csillag, isten” képjel kivonata. A kereszt a mitológiai és vallásrendszerek legmagasabb rendű szakrális értékeinek legelterjedtebb szimbóluma legkésőbb az újkor óta. Széles körben alkalmazzák a nem keresztény eurázsiai kultúrkörben – Indiában például a Gangeszből származó szent víz (!) tartóedényeit jelölték vele – de megta-lálható azon túl is: Ausztráliában, Óceániában és a prekolumbián Amerikában. A kör és a négyzet a világmodellekben a horizontot, a megművelt területek határait, vagy a szárazföldet körülölelő Ókeanosz folyamot, a külső és a belső tér szétválasztásának gondolatát fejezik ki. A kereszt (vagy X) velük szemben a középnek, s a belülről kifelé vezető főirányoknak a gondolatát hangsúlyozza, egyúttal a világon uralkodó, a teret hierarchikus rendbe szervező (nap)istent szimbolizálja.
A kereszt egyszerre a világközép és a kitárt karú ember (antropomorf isten) geometrizált változata, ezért jelentkezik a templomok alaprajzában is. Mint halált jelentő hieroglifa, holt lelkeket távol tartó amulett, a törlés, megszüntetés, érvénytelenítés jeleként is szerepel. A kereszt egyúttal keresztút is, a halál és az élet közötti választás lehetőségével. Gyakran nem is a választás, hanem annak pozitív kimenetele: az élet, a boldogság, a szerencse, az aktivitás és álta-lában a férfias erények. A csángók a mai napig keresztvetéssel tisztelik meg a felkelő napot.

A tamga már az ótörökben is jól ismert szó, eredeti jelentése „(állaton, vagy tárgyon lévő) billog”. Tamgával nem csak személyek, hanem nagyobb csoportok, nemzetségek, törzsek is rendelkeztek. A nemzetségjel-használat szokásának kialakulása szorosan összefügg a mitológiával. A mondai ősöket ábrázoló, vagy a rájuk utaló rajzokat a tulajon testükre tetoválva, használati tárgyaikra festve, karcolva, stb. viselték eleink. Annak jeleként, hogy az ilyen „egyjelvényűek” a hagyományaik szerint közös származásúak: „egyvérűek”. Így jött létre és nyert nagyobb jelentőséget az egymással rokonságot tartó egyedekből és nagycsaládokból a nagyobb létszámú nemzetség, amely az egyed fennmaradását biztosíthatta. A nemzetségjel ezál-tal erőforrássá vált a létért folytatott küzdelemben.

A turul eredetmondánk és korai címereink egyik szereplője. Azonos a lovasnomád népek szimbolikájában – a szarvasűnő ősanya párjaként – szereplő madárőssel. Vörös alapon fekete turulos címerpajzsot tart Attila hun uralkodó a Képes Krónika miniatúráján.

Miért éppen madár a pusztai népek szent állata? Valószínűleg azért, mert a sólyom szinte mindenhol előfordul a világon, míg például a medve vagy az oroszlán sokkal inkább helyhez kötött. A madár – jővén a magasból – könnyen válhatott az Isten küldöttévé, vagy személyes megjelenítőjévé. A turul volt az eszményi, a hibátlan, a győzhetetlen, vagyis az isteni. Ezért lehetett belőle szimbólum, a pusztai uralkodók jelképe.
A madár a hőst jelképezheti, a hős barátja, aki a társai által cserben (az alvilágban) hagyott hőst segíti fel az emberek világába, hogy visszaszerezze elrabolt menyasszonyát és az őt megillető trónt.
Nem látom okát az ellenérzéseknek. Ha mégis vannak, azokat hasonló igényességgel kellene nyíltan megfogalmazni.